búcsú...:(
Drága Olvasóim!
Szomorú bejelentés következik. Legnagyobb sajnálatomra elérkezett a búcsú pillanata…
Az egy hónapig tartó csoda a végéhez közeledik. Most utoljára leírom az elmúlt hét eseményeit.
A fárasztó,de annál élvezetesebb hétvége után, hétfőn újra iskolapadba ültünk. Megkezdődött a visszaszámlálás. Utolsó simítások, kérdések,javítások. Kétségek,félelmek rendezése,és éneklés.
Ezek voltak a teendőink. A hét első két napján még rendes oktatásban volt részünk,készültünk a hónap végi záró vizsgára. Ez egy tudásfelmérő, az itt elsajátított anyagból.
Első lépésként meghallgattunk egy filmrészletet,még múlt hét pénteken. A hozzá tartozó feladatlapon egy igaz-hamis feladatot találtunk a bejátszással kapcsolatban. Megmondom őszintén,hogy nem volt egyszerű a feladat. Szerencsére a felsorolt állításokat könnyen tudtam értelmezni,így ez nem okozott plusz nehézséget,ám a hallás utáni megértés,felirat nélkül ,nem egyszerű feladat. Ugyanis köztudott,hogy déli barátaink nem a lassú nyelvjárásukról híresek… A feladat második részeként pedig fogalmazást kellett írnunk arról,hogy a látottak közül(Matrimoni e altri disastri és Dieci Inverno) melyik nyerte el a tetszésünket,és miért. Én az utóbbit választottam,bár nem volt könnyű döntés. Mindkét film szórakoztató,könnyen érthető volt.
A kedd estét tanulással,ismétléssel töltöttük,s a nap végére tökéletes káosz uralkodott mindannyiunk fejében…J
Szerda reggel a nyelvtani teszttel indítottunk. Azt kell mondjam,hogy abszolút teljesíthetőnek találtam. Csak a tanultak számonkérés történt meg,olyan feladatok formájában,amit egész hónapban gyakoroltunk.
A második megpróbáltatás előtt elkölthettem ittlétem legjobb reggelijét is…;)
Mindezek után Lucianak kellett számot adnunk tudásunkról. Ez sajnos nem sikerült olyan jól,ahogy vártam. Maximalizmusom ismét a felszínre tört…Mindegy,kár ezen rágódni. Úgy sikerült,ahogy.
Utolsó megpróbáltatásként pedig fogalmazást kellett írnunk. Francesca a következő feladat elé állított minket: „Itt eltöltött hónapod végéhez közeledsz,írj az itteni kalandjaidról,átélt élményeidről,és arra,hogy miket nem tettél meg. Végül pedig jövőbeni terveidet ismertesd!”
Azt kell mondjam,hogy ez sem bizonyult túl nehéz feladatnak.
Kissé elszontyolodva,megfáradva tértünk haza,s takarításba fojtottuk bánatunkat… Ám fellelkesített minket az estére tervezett program. Úgy határoztunk ugyanis,hogy lezárásként abszolút érdemesek vagyunk egy kiadós vacsorára. Felkerekedtünk hát, és sikerrel zártuk a napot!:)
Teli gyomorral,izgatottan,de boldogan tértünk nyugovóra.
Csütörtökön fél 10-re kellett megérkeznünk az egyetemre. A teszt rövid megtekintése után sietnem kellett az aulába, hogy megkezdhessük a beéneklést. Nem is kellett sokáig várnunk,kis énekelgetés után már kezdődött is az előadás. Sajnos a tündéri makedón lány(akinek angyali hangja volt,és amikor először hallottam énekelni,konkrétan sírva fakadtam…)berekedt,így nem tudott szólózni,ám a kórus éneklésében részt vállalt. Úgy gondoltuk,hogy a sok nemzetet felölelő egyetem záró ünnepségén olyan zeneművet lenne érdemes megszólaltatni,amit mindenki ismer és egy kicsit a magáénak érez. Éppen ezen okokból kiindulva döntöttünk az Európai Unió himnusza,azaz az Örömóda mellett. Az osztrák lányka német előadásával kezdtünk,utána pedig a magyar verzió következett. Végül pedig össznépileg énekeltük el olaszul. Fergeteges sikert arattunk. Nagy élmény volt énekelni ennyi lelkes ember előtt. Nagyon élveztem. A kis koncert után hosszú és sajnos unalmas beszédek következtek. Végezetül pedig a bizonyítványok kiosztása.
Az eredmények kézhez kapása után eléggé meg voltam lepődve. A 17 főt számláló csoportban a harmadik legjobb eredménnyel végeztem. Őszinte öröm járta át a szívemet,hiszen erre abszolút nem számítottam. Titkon reméltem,hogy az élmezőnyben fogok végezni,de erre legmerészebb álmaimban sem mertem gondolni...
A bizonyítványok megtekintése után könnyes búcsút vettünk legkedvesebb pedagógusainktól,akik megígértették velem,hogy jövőre viszont látjuk egymást…Remélem,hogy így lesz,hiszen fantasztikus emberek,akiktől rengeteget tanultam.(A technika csodájának segítségével pedig a távollét alatt sem kell nélkülöznünk egymást…J)
Iskola után igyekeztünk haza,hogy elvégezzük az utolsó simításokat. A szerda délutánt a lakás kitakarítására szántuk,de úgy gondoltuk,hogy a kritikus helyszíneket(konyha,előszoba,fürdő),még egyszer átsúroljuk.
Az előre megbeszélt időpontra be is toppant a mi drága Ildikónk,hogy terepszemlét tartson…Szerencsére mindent a legnagyobb rendben talált kis otthonunkban,így vidám beszélgetéssel töltöttük az időt. Nehéz szívvel váltunk el egymástól…
Estére korzózás volt betervezve,hiszen ez volt az utolsó előtti lehetőségünk. El is indultunk a partra,ahol rövid idő után valami egészen furcsát érzékeltünk. Először csak azt vettük észre,hogy valami más,mint eddig. Kis idő múlva konstatáltuk,hogy megváltozott az időjárás. Mire szavakba öntöttük gondolatainkat már le is szakadt az ég. Ittlétünk alatt először. Igen,ezt is megértük,Reggioban esik az eső. Dorkával óvodások módjára örültünk az égi áldásnak,és ahelyett,hogy behúzódtunk volna valahová,kacagva szaladtunk a sétálóutcán… Amikor már az összes ruhánkból csavarni lehetett a vizet ,betértünk az egyik fagylaltozóba,hogy még édesebbé tegyük a már egyébként is csodás estét. Fagylalttal a kezükben tértünk vissza a lányokhoz.
Hosszú séta után,eddig még ismeretlen utakon jutottunk haza.
Megérkezve folytattam a már megkezdett csomagolást a bőröndbe. Igyekeztünk időben ágyba kerülni,hiszen a pénteki napot is mozgalmasra terveztük.
Az előre megbeszélt időpontra be is toppant a mi drága Ildikónk,hogy terepszemlét tartson…Szerencsére mindent a legnagyobb rendben talált kis otthonunkban,így vidám beszélgetéssel töltöttük az időt. Nehéz szívvel váltunk el egymástól…
Estére korzózás volt betervezve,hiszen ez volt az utolsó előtti lehetőségünk. El is indultunk a partra,ahol rövid idő után valami egészen furcsát érzékeltünk. Először csak azt vettük észre,hogy valami más,mint eddig. Kis idő múlva konstatáltuk,hogy megváltozott az időjárás. Mire szavakba öntöttük gondolatainkat már le is szakadt az ég. Ittlétünk alatt először. Igen,ezt is megértük,Reggioban esik az eső. Dorkával óvodások módjára örültünk az égi áldásnak,és ahelyett,hogy behúzódtunk volna valahová,kacagva szaladtunk a sétálóutcán… Amikor már az összes ruhánkból csavarni lehetett a vizet ,betértünk az egyik fagylaltozóba,hogy még édesebbé tegyük a már egyébként is csodás estét. Fagylalttal a kezükben tértünk vissza a lányokhoz.
Hosszú séta után,eddig még ismeretlen utakon jutottunk haza.
Megérkezve folytattam a már megkezdett csomagolást a bőröndbe. Igyekeztünk időben ágyba kerülni,hiszen a pénteki napot is mozgalmasra terveztük.
Úgy határoztunk,hogy utolsó itt töltött napomat(ugyanis a többiek csak augusztus végén térnek vissza kis hazánkba) is tartalmasan fogjuk eltölteni,így felkerekedtünk,hogy ismét meghódítsuk Tropea csodálatos városkáját.
Minden könnyedén,sikeresen alakult, 1 órára már a pizza alla cipolla fejadagjainkat is elfogyasztottuk.
Kis nézelődés után indultunk is a partra. Az idő kellemes volt,bár elég sokszor borította felhő az eget. Ettől függetlenül kedvünk egén nem tornyosultak fellegek,így sok időt töltöttünk fürdőzéssel és napozással. Négy óra után felkerekedtünk, hogy megkóstoljuk az oly’ régóta áhított csodás-mesés tartuffot. Ildikó már bevezetett az édesség legkiválóbb beszerzőhelyeinek rejtelmeibe,ahová el is vezettem a lánykákat. Nem is sokára már élvezhettük is az ízletes különlegességet. Miután bekebeleztük ezt a szavakkal leírhatatlan édességet,elmentünk,hogy végre kiélhessem vásárlási mániámat…Maradjunk annyiban,hogy nem sok dolgot hagytam az üzletekben…;)
Nyolc órakor ismét vonatra szálltunk,hogy visszatérjünk imádott Reggionkba. A Mcdonald’s megvacsoráztatott minket. Természetesen idén utoljára elmentünk a fagylaltozóba,hogy méltóképpen búcsúztassuk az itt eltöltött hónapot. Késő este értünk haza…
Fájó szívvel,de ismét neki kellett állni a pakolásnak,hiszen annyit mindent vettem Tropeában,hogy nem fértem bele a bőröndbe. Szerencsére Timi a segítségemre sietett,így viszonylag hamar megoldottuk a felmerülő problémát.
Szombaton reggel 7.10-kor kipattantak a szemeim…A lányok még Álomországban jártak,aminek én szívből örültem.
A gőzölgő teámmal kiültem az erkélyre,ahol béke és nyugalom várt. Emlékezéssel töltöttem utolsó perceimet a valóra vált álomban. Nem tudtam elhinni,hogy vége. Azt,hogy a március közepe óta tervezgetett utazásom véget ért. Befejeződött. Ennyi…Haza kell jönnöm.
Nagyon jó volt csöndesen ücsörögni,nézni az Etnát,Szicíliát, a környéket…Elképesztő öröm járta át a szívemet. Katartikus volt realizálni,hol is vagyok.
Nem túl sokára a lányok is magukhoz tértek,megkezdődött nálunk az élet. Mindenki reggelizett,készülődött,beszélt…J Fél kilenc után felpakolva,izgatottan indultunk útnak legkedvencebb lakótársaimmal. Nagy nehézségek árán ugyan,de sikerült leverekednünk magunkat a Via Marinára,ahol rövid séta után megtaláltuk a „buszmegállót”. Körülbelül 2 perc múlva meg is érkezett az AEROPORTO feliratot viselő 28-as számú l’autobus,amire kisebb nehézségek után fel is cuccoltunk és már suhantunk(J) is a reptér felé.
Visszatekintve kijelenthetem,hogy jó választás volt a buszos megoldás. Nemcsak olcsó,de gyors és megbízható is. Ráadásul elmondhatom,hogy legalább egyszer használtam a tömegközlekedés adta lehetőségeket. Ezenkívül pedig Reggio eddig rejtett városrészeibe is bepillantást nyerhettünk. Röpke 30 perc után meg is érkeztünk a reptérre.
Kis várakozás után megérkeztek Rebekáék is,így megkezdhettük a becsekkolást. Szerencsénk volt,mert a bőröndünk meghaladta ugyan a megengedett tömeget,de erre abszolút nem figyeltek…
Mindezek után könnyek között búcsúztunk a lányoktól. Bizton állíthatom,hogy az egy hónapnyi csodám nélkülük fabatkát sem ért volna. Na jó,ez talán túlzás,hiszen Reggio önmagában is nagyszerű,annyi azonban bizonyos,hogy drága lakótársaim is abszolút meghatározóak voltak. Az a sok nevetés,összemosolygás ,itt-itt-itt-ezés,epekövezés nagyon fog hiányozni! Remek embereket ismertem meg bennük,akik bearanyozták ittlétem minden percét. Nemcsak toleráltak,hanem szerettek is,minden hülyeségemmel,rigolyámmal együtt!Ezúton is köszönöm a türelmüket,kedvességüket!Külön kiemelném Dengyel Dorka-Borkát,akit a szívem mélyére zártam. Fantasztikus vagy Kicsilány!:) Nagyon hiányzol!
Minden könnyedén,sikeresen alakult, 1 órára már a pizza alla cipolla fejadagjainkat is elfogyasztottuk.
Kis nézelődés után indultunk is a partra. Az idő kellemes volt,bár elég sokszor borította felhő az eget. Ettől függetlenül kedvünk egén nem tornyosultak fellegek,így sok időt töltöttünk fürdőzéssel és napozással. Négy óra után felkerekedtünk, hogy megkóstoljuk az oly’ régóta áhított csodás-mesés tartuffot. Ildikó már bevezetett az édesség legkiválóbb beszerzőhelyeinek rejtelmeibe,ahová el is vezettem a lánykákat. Nem is sokára már élvezhettük is az ízletes különlegességet. Miután bekebeleztük ezt a szavakkal leírhatatlan édességet,elmentünk,hogy végre kiélhessem vásárlási mániámat…Maradjunk annyiban,hogy nem sok dolgot hagytam az üzletekben…;)
Nyolc órakor ismét vonatra szálltunk,hogy visszatérjünk imádott Reggionkba. A Mcdonald’s megvacsoráztatott minket. Természetesen idén utoljára elmentünk a fagylaltozóba,hogy méltóképpen búcsúztassuk az itt eltöltött hónapot. Késő este értünk haza…
Fájó szívvel,de ismét neki kellett állni a pakolásnak,hiszen annyit mindent vettem Tropeában,hogy nem fértem bele a bőröndbe. Szerencsére Timi a segítségemre sietett,így viszonylag hamar megoldottuk a felmerülő problémát.
Szombaton reggel 7.10-kor kipattantak a szemeim…A lányok még Álomországban jártak,aminek én szívből örültem.
A gőzölgő teámmal kiültem az erkélyre,ahol béke és nyugalom várt. Emlékezéssel töltöttem utolsó perceimet a valóra vált álomban. Nem tudtam elhinni,hogy vége. Azt,hogy a március közepe óta tervezgetett utazásom véget ért. Befejeződött. Ennyi…Haza kell jönnöm.
Nagyon jó volt csöndesen ücsörögni,nézni az Etnát,Szicíliát, a környéket…Elképesztő öröm járta át a szívemet. Katartikus volt realizálni,hol is vagyok.
Nem túl sokára a lányok is magukhoz tértek,megkezdődött nálunk az élet. Mindenki reggelizett,készülődött,beszélt…J Fél kilenc után felpakolva,izgatottan indultunk útnak legkedvencebb lakótársaimmal. Nagy nehézségek árán ugyan,de sikerült leverekednünk magunkat a Via Marinára,ahol rövid séta után megtaláltuk a „buszmegállót”. Körülbelül 2 perc múlva meg is érkezett az AEROPORTO feliratot viselő 28-as számú l’autobus,amire kisebb nehézségek után fel is cuccoltunk és már suhantunk(J) is a reptér felé.
Visszatekintve kijelenthetem,hogy jó választás volt a buszos megoldás. Nemcsak olcsó,de gyors és megbízható is. Ráadásul elmondhatom,hogy legalább egyszer használtam a tömegközlekedés adta lehetőségeket. Ezenkívül pedig Reggio eddig rejtett városrészeibe is bepillantást nyerhettünk. Röpke 30 perc után meg is érkeztünk a reptérre.
Kis várakozás után megérkeztek Rebekáék is,így megkezdhettük a becsekkolást. Szerencsénk volt,mert a bőröndünk meghaladta ugyan a megengedett tömeget,de erre abszolút nem figyeltek…
Mindezek után könnyek között búcsúztunk a lányoktól. Bizton állíthatom,hogy az egy hónapnyi csodám nélkülük fabatkát sem ért volna. Na jó,ez talán túlzás,hiszen Reggio önmagában is nagyszerű,annyi azonban bizonyos,hogy drága lakótársaim is abszolút meghatározóak voltak. Az a sok nevetés,összemosolygás ,itt-itt-itt-ezés,epekövezés nagyon fog hiányozni! Remek embereket ismertem meg bennük,akik bearanyozták ittlétem minden percét. Nemcsak toleráltak,hanem szerettek is,minden hülyeségemmel,rigolyámmal együtt!Ezúton is köszönöm a türelmüket,kedvességüket!Külön kiemelném Dengyel Dorka-Borkát,akit a szívem mélyére zártam. Fantasztikus vagy Kicsilány!:) Nagyon hiányzol!
Csupán egy órás repülést követően meg is érkeztünk Csizmaország fővárosába,ahol négy órányi várakozás várt ránk. Na,most be kell látni,hogy ez nem kevés idő…
Mindegy,a hangulatunk remek volt,nem állhatott semmi az utunkba. Kézipoggyászokkal megrakodva lekecmeregtünk a gépről, hogy felfedezzük a terepet.
Első célunk az ebéd beszerzése volt. Miután fél órás sorban állás után végre hozzájutottunk a jól megérdemelt margherita pizzánkhoz, megfogadtuk,hogy jó ideig hanyagoljuk az olasz ételek fogyasztását.
Kisebb tekergés után megtaláltuk a D03-as kaput,ami a továbbhaladásunk elengedhetetlen eszköze volt…Itt letáboroztunk,ugyanis kezdtünk roskadozni a csomagok alatt. Szerencsére sok magyart találtunk a helyszínen,akik voltak olyan nagylelkűek,hogy ajánlkoztak csomagmegőrzésre. Mi ezt pofátlanul kihasználtuk és ellátogattunk a közeli boltokba. Természetesen nem tudtunk ellenállni az édességek csábításának,így hamarosan M&M’s-es zacskók kíséretében flangáltunk tovább.
Az idő előre haladtával nem csak a csoki fogyott,hanem a türelmünk is…
Visszatértünk a csomagokhoz,amikor is kiderült,hogy egy másik kapunál kell majd beszállnunk. Felkaptuk a poggyászokat és már száguldottunk is a kijelölt helyszínre. Nem sokkal később rossz hírt kaptunk. A gépünk késik. Még többet kell várnunk…
A lehangoltság eluralkodott a tömegen. Az ultimátumunk,miszerint,ha nem indulunk el 3 percen belül,akkor visszamegyünk Reggioba,senkit sem érdekelt…
Egy órás késéssel szálltunk be a gépbe, és indultunk a régen látott szülőföld felé.
Szerencsére nem csak mi,hanem az idő is 899 km/h-s sebességgel repült,így mindössze másfél órát kellett várnunk a megérkezésig.
A pilótánk kicsit drasztikusan oldotta meg a leérkezésünket, de azt hiszem ez már senkinek sem tűnt fel,mindenki igyekezett a lehető leggyorsabban elhagyni a fedélzetet.
Édesanyám karjaiba vetettem magam… A viszont látás öröme betöltötte a levegőt. Mindenki lelkesen,könnyen között várt minket. Így visszaemlékezve nagyon igaz az Igazából szerelem című ominózus alkotás kezdő mondata:
„Valahányszor elfog a bánat a világ állása miatt, a Heathrow repülőtér utasvárójára gondolok. Kezd elterjedni az az általános vélekedés, hogy a gyűlölet és a kapzsiság világában élünk. De én nem így látom. Nekem úgy tűnik, a szeretet mindenütt jelen van. Előfordul, hogy nem különösebben méltóságteljes vagy említésre méltó, de mindig ott van: apák és fiúk, anyák és lányok, férjek és feleségek, barátnők és barátok, régi cimborák. Mikor a gépek becsapódtak az ikertornyokba, tudtommal a halál előtt álló emberek telefonhívásainak egyike sem a gyűlöletről vagy bosszúról szólt. Mind a szeretet üzenetei voltak. Az az illetlen érzésem van,hogy ha jól körülnézünk, akkor igazából szerelem vesz körül minket.”
Búcsút vettem a többiektől,és már indultunk is a legdrágább nagynéném erzsébeti lakásába,ahol már gőzölgő pörkölt és szilvás gombóc várt rám.
Az autóban ki sem fogytam a szóból,és azt hiszem,hogy ez a tendencia jellemző lesz az elkövetkezendő hónapjaimra is.
Amikor Dorka barátnőm megkérdezte tőlem,hogy ha tehetném változtatnék-e valamit az itt eltöltött időn,akkor rövid gondolkodás után azt feleltem,hogy semmit. Talán kicsit többet beszélnék olaszul. De semmi mást.
Eddigi életem legszebb hónapját töltöttem a Csizma orrában. Rengeteget tanultam,és itt nem csupán az egyetem adta lehetőségre gondolok. Ez az utazás nagy hatással volt az önismeretemre. Sokat tanultam magamról,az emberekről,a világról. Fantasztikus, szavakkal leírhatatlan tájakon jártam. Barátokat szereztem. Megismertem egy nagyszerű embert, akitől már eddig is rengeteget kaptam. Boldog vagyok,mert nem gondoltam,hogy ilyesféle kinccsel fogok gazdagodni…Köszönöm,hogy vagy,Kedves!
Mindegy,a hangulatunk remek volt,nem állhatott semmi az utunkba. Kézipoggyászokkal megrakodva lekecmeregtünk a gépről, hogy felfedezzük a terepet.
Első célunk az ebéd beszerzése volt. Miután fél órás sorban állás után végre hozzájutottunk a jól megérdemelt margherita pizzánkhoz, megfogadtuk,hogy jó ideig hanyagoljuk az olasz ételek fogyasztását.
Kisebb tekergés után megtaláltuk a D03-as kaput,ami a továbbhaladásunk elengedhetetlen eszköze volt…Itt letáboroztunk,ugyanis kezdtünk roskadozni a csomagok alatt. Szerencsére sok magyart találtunk a helyszínen,akik voltak olyan nagylelkűek,hogy ajánlkoztak csomagmegőrzésre. Mi ezt pofátlanul kihasználtuk és ellátogattunk a közeli boltokba. Természetesen nem tudtunk ellenállni az édességek csábításának,így hamarosan M&M’s-es zacskók kíséretében flangáltunk tovább.
Az idő előre haladtával nem csak a csoki fogyott,hanem a türelmünk is…
Visszatértünk a csomagokhoz,amikor is kiderült,hogy egy másik kapunál kell majd beszállnunk. Felkaptuk a poggyászokat és már száguldottunk is a kijelölt helyszínre. Nem sokkal később rossz hírt kaptunk. A gépünk késik. Még többet kell várnunk…
A lehangoltság eluralkodott a tömegen. Az ultimátumunk,miszerint,ha nem indulunk el 3 percen belül,akkor visszamegyünk Reggioba,senkit sem érdekelt…
Egy órás késéssel szálltunk be a gépbe, és indultunk a régen látott szülőföld felé.
Szerencsére nem csak mi,hanem az idő is 899 km/h-s sebességgel repült,így mindössze másfél órát kellett várnunk a megérkezésig.
A pilótánk kicsit drasztikusan oldotta meg a leérkezésünket, de azt hiszem ez már senkinek sem tűnt fel,mindenki igyekezett a lehető leggyorsabban elhagyni a fedélzetet.
Édesanyám karjaiba vetettem magam… A viszont látás öröme betöltötte a levegőt. Mindenki lelkesen,könnyen között várt minket. Így visszaemlékezve nagyon igaz az Igazából szerelem című ominózus alkotás kezdő mondata:
„Valahányszor elfog a bánat a világ állása miatt, a Heathrow repülőtér utasvárójára gondolok. Kezd elterjedni az az általános vélekedés, hogy a gyűlölet és a kapzsiság világában élünk. De én nem így látom. Nekem úgy tűnik, a szeretet mindenütt jelen van. Előfordul, hogy nem különösebben méltóságteljes vagy említésre méltó, de mindig ott van: apák és fiúk, anyák és lányok, férjek és feleségek, barátnők és barátok, régi cimborák. Mikor a gépek becsapódtak az ikertornyokba, tudtommal a halál előtt álló emberek telefonhívásainak egyike sem a gyűlöletről vagy bosszúról szólt. Mind a szeretet üzenetei voltak. Az az illetlen érzésem van,hogy ha jól körülnézünk, akkor igazából szerelem vesz körül minket.”
Búcsút vettem a többiektől,és már indultunk is a legdrágább nagynéném erzsébeti lakásába,ahol már gőzölgő pörkölt és szilvás gombóc várt rám.
Az autóban ki sem fogytam a szóból,és azt hiszem,hogy ez a tendencia jellemző lesz az elkövetkezendő hónapjaimra is.
Amikor Dorka barátnőm megkérdezte tőlem,hogy ha tehetném változtatnék-e valamit az itt eltöltött időn,akkor rövid gondolkodás után azt feleltem,hogy semmit. Talán kicsit többet beszélnék olaszul. De semmi mást.
Eddigi életem legszebb hónapját töltöttem a Csizma orrában. Rengeteget tanultam,és itt nem csupán az egyetem adta lehetőségre gondolok. Ez az utazás nagy hatással volt az önismeretemre. Sokat tanultam magamról,az emberekről,a világról. Fantasztikus, szavakkal leírhatatlan tájakon jártam. Barátokat szereztem. Megismertem egy nagyszerű embert, akitől már eddig is rengeteget kaptam. Boldog vagyok,mert nem gondoltam,hogy ilyesféle kinccsel fogok gazdagodni…Köszönöm,hogy vagy,Kedves!
Ez volt hát az én kis csodámnak története.
Köszönöm Kedves Olvasó,hogy a részese voltál!
Most következne az elválás pillanata,de nem búcsúzom (vagy csak rövid időre…),hiszen jövőre találkozunk!;)
Reggio,ci vediamo l’anno prossimo!:)
„Ne sírj, mert vége lett! Mosolyogj, mert megtörtént.”
(Gabriel García Márquez)
Szólj hozzá!
