Kedves Olvasóim!

Kis késéssel ugyan,de ismét itt vagyok. A szombati kalandtúra után szintén nagy fába vágtuk a fejszénket.
A hétvége második napját sem szenteltük a nyugalomnak(pedig ez egyszer már bejött Valakinek…:P )

Reggel örömmel pattantunk ki az ágyból,hiszen a nagyszerű Tropeába igyekeztünk. Dorkával elindultunk az állomásra,a megbeszélt találkahelyre. Ildikó már ott várt minket… A jegyvásárlás után már pattantunk is fel a vonatra(ahol konkrétan konzerválni akartak minket…Biztosan aggódtak,hogy megromlanánk a melegben,ezért jégkorszaki hangulatot teremtettek.:)
A másfél órás vonatút egy szempillantásnak tűnt. Nézelődtünk,könyvet olvastunk,beszélgettünk,és mire feleszméltünk,Ildikó szólt,hogy megérkeztünk.
Első látásra is egyértelmű volt,hogy ez nem Reggio di Calabria.. Hiába volt 11 óra,senki sem akart sziesztázni menni. Ők profik. Turistákra szakosodtak. Ők nem a BGF-en,hanem az ÉLET-ben(csupa nagy betűvel) tanulták a vendéglátást.
Tropea utcáit szuvenír boltok szegélyezték. Természetesen mi is be-betértünk egyikbe-másikba,hiszen fel kellett fedezni a helyi specialitásokat. A giccsek között a szemfülesek hamar ráakadhattak egy-egy mesés apróságra. Utunkat kis városnézéssel, és a város történeti áttekintésével kezdtük. Aztán irány a part! Vagyis ez volt a terv.
Aztán a Sors másképp döntött…
A különleges emberek iránti vonzalmam ismét a felszínre bukkant.
Mint már említettem Ildikó is elkísért minket. Szerettem volna vele beszélni valamiről,amit jeleztem is neki. A történet így kezdődött. Sétáltunk egy kicsit, megmutatott nekem egy-két remek boltot, amiket csak az itteniek,vagy az itt már járatosak találnak meg.
A nézelődés után beültünk egy cukrászdába, hogy nyugodt körülmények között tudjunk beszélni.
Ahogy megkezdődött a társalgás, megint elfogott az érzés, amit(sajnos vagy szerencsére,ezt mindenki eldöntheti) oly’ ritkán tapasztalok. Az érzés, melyet csak egy felfedező ismerhet, aki gyémántot talál. A felfedező, aki nem is tudja igazán, hogy mit keres. Csak akkor döbben rá, amikor megtalálta… Ez fogott el. És az ismerősség érzése. Az, hogy mi már találkoztunk. Te nekem nem vagy idegen. Egyszer tán az voltál, de nem most. Igen, mi már találkoztunk.
A mostani ”első” találkozásunk olyan jól sikerült,hogy észrevétlenül repült az idő. Hogy miről folyt a szó?Az maradjon a mi titkunk…;)
Annyi bizonyos,hogy Tropeában  ismerek minden árnyékos padot és lépcsőt. Mást sem,de ezeket már nagyon.
Hol itt ültünk,hogy ott kávéztunk(de leginkább csak Ő). A délután folyamán megkóstolhattam a tartuffo-nak keresztelt helyi különlegességet. Ezt a nagyszerű édességet csak ajánlani tudom. Kívülről kakaóval borított csokoládé és a vanília fagylalt testvériségével találkozhatunk,a közepében pedig folyékony csokoládét találhatnak a kedves ínyencek. Mennyei!:)
A másik tropeai különlegesség pedig a pizza alla cipolla,ami a jól ismert marghereta pizza hagymásított változata. Ezzel ugyan nem kényeztettem ízlelőbimbóimat,így nem rendelkezem saját tapasztalattal,de bizton állíthatom,hogy nem hallottam panaszos szót az ételkülönlegességgel kapcsolatban.
Jó társaságban könnyen szalad az idő. Mire észbe kaptunk fél hatot ütött az óra(szerencsére nem a miénk…). Indultunk az állomásra.

Felszálltunk a vonatra és hamarosan elbóbiskoltunk. Ki a napozásban,ki az „új” ismeretség felfedezésében fáradt el…

Hazaérkezvén kipróbáltuk a helyi Mcdonald’s-ot,de hangsúlyozom,hogy csak ellenőrzés céljából. Kíváncsiak voltunk,hogy itt is olyan jól csinálják-e a csirke burgert,mint otthon. Ugyanis azt nem vettük volna a szívünkre,ha itt valami hamisítvánnyal etetik a jónépet.
Vacsora után tanultunk még egy kicsit,aztán pedig álomra hajtottunk fejünket.

Megjegyzés:
Utólag bevallva,egy kicsit féltem az egész hétvégét felölelő kirándulástól. Tudtam,hogy a szombati nap nagyon kimerítő lesz,de nagyon jól döntöttünk,amikor elhatároztuk,hogy belevágunk a vasárnapi felfedezőkörútba is. Mint mondtam,nincsenek véletlenek…J